Ha valaki 15 eve azt mondta volna, hogy egy nap majd egy apacs rezervatumban fogok pecazni a gyerekeimmel, valoszinuleg megmosolygom... Most mar tudom, hogy semmi sem lehetetlen, meg az sem, hogy egy nap pecazni fogok, es meg elvezem is... egy dologra azonban soha nem leszek kepes: egy artatlan gilisztaba horgot dofni, meg ha olyan kerleloen is nez ram a fiam...
A rezervatumban kempingeztunk eleg nomad korulmenyek kozott, de az erdo szepsege es a kifogott szivarvanyos pisztrangok mennyisege karpotolt a folyoviz hianyaert.
Az utazas a rezervatumban maga volt a csoda, szinte eletre kelt az osszes gyermekkori olvasmanyom, az indianos konyvek, Incsucsunna, Winnetou, a fustjelek, lattam az indianokat tamadni a hegyeken, a samant tancolni a tuz korul. Igaz az indianok, akikkel horgasztunk kicsit pocakosak voltak, es nem volt toll a hajukban, de ha igy lett volna, akkor sem lettunk volna boldogabbak...
A gyerekek masiroznak a tohoz:
Little Bear to:
Hazafele megalltunk a Salt River Canyon-nal, aminek szepsege vetekszik a Grand Canyoneval:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése