2013. február 18., hétfő

Hogy mondják azt fransziául - folytatás...

Diane-éknél két éve voltam fotózni, kisfiuk születése előtt és után. Most megérkezett a kistestvér is, így megérkeztem én is :)
Kicsit hosszabb lesz a mai bejegyzés a korábbiaknál, hiszen most nem csak az itteni fotózásról szeretnék írni, hanem arról, hogy milyen kérdések foglalkoztattak mostanában a fotózási stílusommal kapcsolatban.
Nem tudom nem észre venni a tendenciát, hogy a kisgyermekes szülők egyre jobban szeretik a gyermekeiket habos-babos, cuki amerikai hátterek előtt látni, cuki ruhákban, cuki kiegészítőkkel. Eddig ellenálltam a könnyű siker csábításának, de az elmúlt pár hónapban eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a műterem melegében, állandóan ugyanazok a fények és díszletek között fotózni a futószalagon érkező gyermekeket. Fél óra alatt le lehetne nyomni egy családot (ahogy pár kolléga mondja),  nem kellene kiutazni szakadó hóesésben, és a végeredmény is mindig garantáltan ugyanolyan lenne. Rá kellett jönnöm azonban, hogy bármennyire is hívogató a műterem biztonsága, mégsem tudom egyenlőre feladni azt, amiben hiszek, aki vagyok. Hiszem, hogy az emberek kellemesebben érzik magukat otthonaikban, és a jó fotókon ez meglátszik. Jó, lehet, hogy nem az újszülöttön, de az édesapán mindenképpen...
A műteremben pedig kiélhetjük minden szenvedélyünket, mellyel valami újat, érdekeset, drámait szeretnénk megjeleníteni.
A gyerekek apukája egy nagyon komoly tükörrelflexes géppel fotózta a történéseket, nem is álltam meg megkérdezni tőle, hogy miért is hívtak engem ide. A válasz bár meglepett, de nagyon örömet is okozott:  "Én csak dokumentálom az eseményeket, amit viszont te csinálsz, az művészet."
Nagyon hálás vagyok ezekért a szavakért, hiszen ez megerősített abban, hogy jó úton járok, és amíg van a munkáim iránt kereslet, addig minden rendben lesz, ha meg már nem lesz, akkor más utat kell választanom.


Íme Lili és családja képei:















2013. február 7., csütörtök

Amikor valaki nem akarja, hogy fotózzák :) When somebody doesn't want to be photographed

Van az úgy, hogy valaki nem akarja, hogy lefotózzák, de a csúnya, rossz fotós mégis megteszi. Mint például a drága barátosnőm esetében is, aki szerint róla nem lehet jó képeket készíteni... Azt hiszem erről vitatkozhatnánk.
It can happen that someone doesn't want to be photographed, just like my dear friend, who is convinced that it is impossible to take a good picture of her. Well I still did it, although i had to force it on her... I think she was wrong...




2013. február 4., hétfő

Buddhista esküvő - Karmapa Ház

Fotóztam már zsidó esküvőt, polgári esküvőt, katolikus esküvőt, református esküvőt, ateista esküvőt, japán esküvőt, francia esküvőt, elhalasztott esküvőt, megismételt esküvőt, tengerparti esküvőt, téli hóeséses esküvőt, újrajátszott esküvőt (mert az igazit a fotós elrontotta), de buddhista esküvőt még soha. Izgultam is egy kicsit mielőtt beszéltem volna a lámával, hiszen még azt sem tudtam, hogy szólítsam meg, gondoltam a dícsértessék itt nem fog működni. A kedves láma bácsi azonban remekül kezelte a zavaromat, és elmagyarázta, hogy mi fog történni.
A szertartás egy hosszú meditációval kezdődött és áldással végződött. Senki nem ígért vagy fogadott semmit, mégis mindenki elégedetten távozott.




 


És igen, így csináltak bolondot a szegény fotósból, akinek a szertartás végére már jéggé fagyott a lába, és ezen az állapoton még az előre melegített férfizokni és házipapucs sem segített: