Édesanyám fájóan hirtelen elvesztésének bénultságából ez az írás ébresztett fel. Mert én is Féltem. Féltem, hogy ahogy őt, bárkit elveszíthetek... rettegtem, hogy ki lesz a következő... hogy egyedül maradok és már nem lesz kit szeretni... Nem a terroristáktól féltem, hanem a szeretteim elvesztésétől. És persze attól, hogy mit mondanak és, hogy mit gondolnak mások rólam... hogy nem vagyok elég jó... hogy csalódást okozok... Egy ilyen váratlan haláleset akaratlanul elgondolkoztatja az embert a magánéletével és a munkájával kapcsolatban is. Magánélet kipipálva...
Úgy döntöttem, hogy már én sem félek leírni, hogyan szeretnék ill. hogyan nem szeretnék fotózni. Akik ismertek tudjátok, hogy a fotózásban is a természetesség híve vagyok, jobban szeretek meghitt pillanatokat elkapni, mintsem erőltetett pózokban feszengtetni a fotóalanyaimat. Eddig úgy éreztem nagy a nyomás rajtam, hogy beálljak a negédes, cuki újszülött és gyerekfotósok sorába. Fotóztam is úgy pár újszülöttet, hogy helyes kis kiegészítőket aggattunk rájuk, gondosan kiválogatott, homogén színvilágú ruhácskákba bújtattuk őket és vártunk, hogy abbahagyják a sírást és aludjanak el végre.... Aztán megszületett egy ugyanolyan fotó, mint a neten látható tízmillió hasonló. Naponta kapok képeket kisbabákról, de mindig ugyanazt a babát látom rajtuk, szépen kiretusált bőr, cseresznyepiros száj, angyali alvás. Kétszer tapasztaltam meg a szülővé válást, de egyik gyerekemnek sem volt bársonyos bőre és cseresznyepiros ajka azután, hogy éppen csak kibújtak a hasamból, az angyali alvásról nem is beszélve...
Nem akarok újszülötteket retusálni. Ne értsetek félre, ha más csinálja nincs bajom vele, de ez nem én vagyok. Nagyon sok jó fotós van, aki ezt vérprofin teszi, én nem voltam jó benne, mert nem érzem magaménak.
Amit magaménak érzek az a családdá válás folyamatának dokumentálása, hiszen egy baba születésével egy család is megszületik, apával, anyával... A következő blogbejegyzésemben írok egy ilyen frissen született családról, akiknek már a házastárssá válásánál is jelen voltam :) Többek között az ő esküvőjük is a további fotózásra inspirált...
A családi fotózásaim alkalmával maradnék is ennél az iránynál, csiriviri hátterek helyett szívesebben választom a napplitokat vagy a gyerekszobát háttérnek, otthonosan, természetesen...
Az elmúlt évben tudatosan nyitottam a céges fotózások ill. konferenciafotózások irányába, hiszen itt is lehet kimagaslót alkotni és szabadon dolgozni. Mára a főbb ügyfeleim: Brit Üzleti Kamara, Kúria, FirstmedCenters, IIE, Art of Home lakberendezés, Három Bors lakberendezés, Waberers, Gallfood, Pureco, BDL, ügyvédi irodák, orvosi rendelők. Utómunka, retusálás itt is van bőven, angyalszárny és tüll nincs :)
Nem félek már reklámozni a Titkonszép oldalunkat ( http://titkonszep.wix.com/titkonszep ), mellyel segíteni szeretnénk az önbizalomhiányos, esetleg negatív önképpel rendelkező embereket. Nem félek elmondani azt sem, hogy nem hiszek az előtte-utána fotózásokban, ahogy abban sem, hogy istennőket kell faragni a fotóalanyainkból... az elégedett és boldog sokkal jobban hangzik...
Nem félek elfogadni a kritikát és büszkének lenni a dícséretekre.
Megpróbálok tehát önmagam lenni, és ha ez esetleg nem lesz a siker szinonímája, akkor sem keseredek el, hanem megyek tovább az utamon és igyekszem nem félni.
Tudjátok mit, be is másolom ide az inspiráló blog szövegét, melynek szerzője Lola Welbach:
A párizsi események megint megmutatták: nincs mitől félni.
Hiszen bármikor meghalhatunk. (Ezt eddig is tudtuk, csak nem ennyire.)
Ezért L. újrakezdi a blogot, már nem fél az írástól – pontosabban attól nem, hogy szarul ír –, nem fél semmi pimf dologtól, mert megint megtapasztalta – sok egyéb mellett, ne részletezzük, egy rozét kér, külön öt deci szódával -, hogy az élet mámor, még ha a nap szarkedvű keddnek indul is.
L. néhány hete az Utolsó Nap meditációval kezdi reggeleit, mely szerint nézzünk úgy a mai napra, mintha az utolsó lenne.
A gyakorlat szerint mindet annak kell nézni.
Ha Lola Welbach estére vérben fekszik, holtan, akkor nehezebb, szinte lehetetlen kinyilvánítania a célszemély(ek)nek a „bocsánatot kérek tőled/fontos vagy nekem/tanultam tőled/köszönöm/szeretlek”-szerű, rég fogalmazott közléseket, amik a reggeli kávénál még tiszta, pontos, friss gondolatok voltak, jó volt őket egyedül ízlelgetni. Vagy ez tegnapelőtt reggel volt? Fel kéne már hívni, meg kéne mondani neki, ki kéne tárni a kaput, hát maximum kiröhög.
A mészárlások fényében minden nap ünnep, minden a jelenre tanít. Háhhh, Coelho és az ISIS találkozása, tárrárárá!
Lola, és bárki olvasó, nemolvasó, ne félj Budapesten bemenni plázába, lemenni metróba, átsietni téren, leülni kocsma teraszára, étterembe, ne félj utcán kóvályogni.
Ezen blog első bejegyzése a részecskegyorsítóról szólt, arról, hogy úgy kéne élni, hogy ha következő pillanatban elromlik a svájci részecskegyorsító, és az akaratlanul létrehozott feketelyukba mind beleveszünk, úgy zuhanjunk a semmibe, hogy nincs visszatartott mondatunk, nincs szégyen miatt elhallgatott szavunk.
Itt az idő! Bármit le lehet írni, mert Párizshoz képest minden rettegés kicsi és kedves. Lola Welbach-ot, mint piskótát a vaníliakrém, átitatja az életöröm, Lola szaftos, mazsolás lett az év végére.
Apró félelmek jönnek majd még idén: a November, Kevés vagy, Sok vagy, Karácsony, Autópályafélelem meg a többi, és mind arról fog szólni, hogy ez semmi, semmi, mert a félelemmel töltött idő tékozlás, pazarlás.
A blog ismét aktív lesz, azt fogja írni immár derűsebben, a maga megszokott esetlegességével, össze-visszaságával, változó színvonalával, röviden, hosszan, modorosan, egyszerűen, cirádásan, eklektikusan, beletalálóan, senkit nem érdeklően, ezer embert érdeklően, pontosan, pontatlanul, újra és újra, hogy ne félj. Ne félj. Ne félj. Ne félj.
Hiszen bármikor meghalhatunk. (Ezt eddig is tudtuk, csak nem ennyire.)
Ezért L. újrakezdi a blogot, már nem fél az írástól – pontosabban attól nem, hogy szarul ír –, nem fél semmi pimf dologtól, mert megint megtapasztalta – sok egyéb mellett, ne részletezzük, egy rozét kér, külön öt deci szódával -, hogy az élet mámor, még ha a nap szarkedvű keddnek indul is.
L. néhány hete az Utolsó Nap meditációval kezdi reggeleit, mely szerint nézzünk úgy a mai napra, mintha az utolsó lenne.
A gyakorlat szerint mindet annak kell nézni.
Ha Lola Welbach estére vérben fekszik, holtan, akkor nehezebb, szinte lehetetlen kinyilvánítania a célszemély(ek)nek a „bocsánatot kérek tőled/fontos vagy nekem/tanultam tőled/köszönöm/szeretlek”-szerű, rég fogalmazott közléseket, amik a reggeli kávénál még tiszta, pontos, friss gondolatok voltak, jó volt őket egyedül ízlelgetni. Vagy ez tegnapelőtt reggel volt? Fel kéne már hívni, meg kéne mondani neki, ki kéne tárni a kaput, hát maximum kiröhög.
A mészárlások fényében minden nap ünnep, minden a jelenre tanít. Háhhh, Coelho és az ISIS találkozása, tárrárárá!
Lola, és bárki olvasó, nemolvasó, ne félj Budapesten bemenni plázába, lemenni metróba, átsietni téren, leülni kocsma teraszára, étterembe, ne félj utcán kóvályogni.
Ezen blog első bejegyzése a részecskegyorsítóról szólt, arról, hogy úgy kéne élni, hogy ha következő pillanatban elromlik a svájci részecskegyorsító, és az akaratlanul létrehozott feketelyukba mind beleveszünk, úgy zuhanjunk a semmibe, hogy nincs visszatartott mondatunk, nincs szégyen miatt elhallgatott szavunk.
Itt az idő! Bármit le lehet írni, mert Párizshoz képest minden rettegés kicsi és kedves. Lola Welbach-ot, mint piskótát a vaníliakrém, átitatja az életöröm, Lola szaftos, mazsolás lett az év végére.
Apró félelmek jönnek majd még idén: a November, Kevés vagy, Sok vagy, Karácsony, Autópályafélelem meg a többi, és mind arról fog szólni, hogy ez semmi, semmi, mert a félelemmel töltött idő tékozlás, pazarlás.
A blog ismét aktív lesz, azt fogja írni immár derűsebben, a maga megszokott esetlegességével, össze-visszaságával, változó színvonalával, röviden, hosszan, modorosan, egyszerűen, cirádásan, eklektikusan, beletalálóan, senkit nem érdeklően, ezer embert érdeklően, pontosan, pontatlanul, újra és újra, hogy ne félj. Ne félj. Ne félj. Ne félj.
