Alopeciát még hírből sem ismertem, amikor Zsuzsa megkeresett, hogy szeretne magáról kopaszon fotósorozatot készíttetni. Azt remélte, ez segíteni fog neki abban, hogy elfogadja magát haj nélkül, és ne Alopecia határozza meg az életét, hanem ő maga. Azt hiszem egyikünk sem gondolta, hogy ilyen sikeresek leszünk (talán fogalmazhatok többes számban...). A fotózás után Zsuzsi elkezde írni a blogját (www.elethajnelkul.blogspot.com), megjelent róla egy cikk a Nők Lapjában, ami egy valóságos lavinát indított el az Alopeciával együtt élők körében (http://elethajnelkul.blogspot.hu/2010/12/egy-cikk-utoelete.html). Azóta megalakult a MAAK (http://elethajnelkul.blogspot.hu/p/sorstarsak-maak.html), a közösség tagjaként végre megszűnni látszik a sorstársak elszigeteltsége, már nem egyedül kell felvenni a harcot a hajnélküliség állapotával, végre van egy fórum, ahol lehet beszélni az önelfogadásról, párkapcsolatokról, paróka ápolásról vagy éppen arról, hogy hogyan viselkedjenek, amikor megbámulják őket az utcán.
Az élet nem könnyű Alopeciával. Hogy Brad Pittel könnyebb lenne? Nem tudom. Más lenne, az biztos. Nem kéne napról napra a tükörbe nézve szembesülni azzal, hogy ma sem lett több hajunk, vagy nem nőtt ki a szempillánk... Nem kellene szeles időben görcsösen kapaszkodni a parókánkba, nehogy lekerüljön a fejünkről és "csodálat" tárgyaivá váljunk... Nyugodtan mehetnénk uszodába és boldogan ugorhatnánk fejest, vagy bukhatnánk a víz alá. Milliónyi apró dolog van, ami miatt jobb lenne B. P. élettársa lenni, viszont akkor nem lenne szükség arra, hogy létrehozzunk egy segítő csoportot, ami által része lehetünk valami egyedülállónak, valami megfoghatatlanul megindítónak, felszabadítónak.
Alopecia egy ideig nyerésre állt, hiszen akinek élettársa lett, menthetetlenül behódolt neki, egész nap rá gondolt, ő járt az eszében, elvonta a figyelmét az élet igazán fontos és értékes dolgairól, ott volt mindehol: a színházban, a munkahelyen, a randevúkon, a szülőszobában, a nyaralás alatt. Most azonban fordulni látszik a kocka. Kezdenek előbújni a bábjukból a pillangók, még elgémberedett végtagjaikkal jól bemutatnak Alopeciának, az első sokkból felocsúdva elkezdik kipingálni szárnyaikat, és végre elrugaszkodnak a földtől, ahová ez a fura betegség kényszerítette őket.
Nem kis elhatározás és akaraterő kellett ahhoz, hogy az Alopeciától szenvedők kijöjjenek az árnyékból és megmutassák, hogy igenis lehet szép, kívánatos, szerethető egy kopasz nő, lehet jóképű egy szemöldök nélküli férfi és sugárzó egy szempilla nélküli kislány tekintete.
Ősszel született meg egy fotó kiállítás gondolata, melynek célja, hogy MAAK bemutatkozzon és felhívja a figyelmet erre a betegségre. Nagy öröm számomra, hogy engem kértek fel a MAAK tagjai, hogy fotózzam le őket. Sok megbeszélésen, ruhapróbán, fotózáson vagyunk túl, most már csak az utómunkák folynak Ugrai Judit segítségével. Rövidesen megrendezzük a kiállítást, amin keresztül remélhetőleg sok emberhez eljut az üzenetünk.
A másság fogalma számomra is új jelentéssel, új tapasztalatokkal bővült, hiszen a találkozóinkon én voltam a más, nekem volt hajam, a többieknek nem, de ez nem is fontos...
A fotózás ideje alatt készítettem pár fotót a készülődésről, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én csak szépséget sugárzó embereket látok, és ha pasi lennék csak kopasz nőkbe szeretnék bele :)
(na és persze a hastáncosokba, de ez megint egy más tészta)
Zsuzsi oldaláról vett mondattal kívánok sok erőt és kitartást mindazoknak, akik úgy érzik, "mások":
A termék nem hibás, csak másképp van csomagolva.
Íme a werkfotók:
"A 'termék' nem hibás, csak másképp van csomagolva."ű nem hibás, csak másképp van csomagolva."
Ui.: a legnagyobb sikerélményünk az volt, amikor Dórika hagyta magát lefotózni, bár először határozottan elzárkózott a gondolattól. Szép lassan lekerült a sapka, felkerült a csillámpor és egy széles mosoly az arcára...
