Diane-éknél két éve voltam fotózni, kisfiuk születése előtt és után. Most megérkezett a kistestvér is, így megérkeztem én is :)
Kicsit hosszabb lesz a mai bejegyzés a korábbiaknál, hiszen most nem csak az itteni fotózásról szeretnék írni, hanem arról, hogy milyen kérdések foglalkoztattak mostanában a fotózási stílusommal kapcsolatban.
Nem tudom nem észre venni a tendenciát, hogy a kisgyermekes szülők egyre jobban szeretik a gyermekeiket habos-babos, cuki amerikai hátterek előtt látni, cuki ruhákban, cuki kiegészítőkkel. Eddig ellenálltam a könnyű siker csábításának, de az elmúlt pár hónapban eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a műterem melegében, állandóan ugyanazok a fények és díszletek között fotózni a futószalagon érkező gyermekeket. Fél óra alatt le lehetne nyomni egy családot (ahogy pár kolléga mondja), nem kellene kiutazni szakadó hóesésben, és a végeredmény is mindig garantáltan ugyanolyan lenne. Rá kellett jönnöm azonban, hogy bármennyire is hívogató a műterem biztonsága, mégsem tudom egyenlőre feladni azt, amiben hiszek, aki vagyok. Hiszem, hogy az emberek kellemesebben érzik magukat otthonaikban, és a jó fotókon ez meglátszik. Jó, lehet, hogy nem az újszülöttön, de az édesapán mindenképpen...
A műteremben pedig kiélhetjük minden szenvedélyünket, mellyel valami újat, érdekeset, drámait szeretnénk megjeleníteni.
A gyerekek apukája egy nagyon komoly tükörrelflexes géppel fotózta a történéseket, nem is álltam meg megkérdezni tőle, hogy miért is hívtak engem ide. A válasz bár meglepett, de nagyon örömet is okozott: "Én csak dokumentálom az eseményeket, amit viszont te csinálsz, az művészet."
Nagyon hálás vagyok ezekért a szavakért, hiszen ez megerősített abban, hogy jó úton járok, és amíg van a munkáim iránt kereslet, addig minden rendben lesz, ha meg már nem lesz, akkor más utat kell választanom.
Íme Lili és családja képei:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése